Tartozni valahova alapvetően jó dolog: boldogabbak leszünk tőle, hiszen hasonszőrű emberekkel oszthatjuk meg örömünket-bánatunkat, emellett ad egyfajta státusz- és identitástudatot, illetve jót tesz az önbecsülésünknek. Amint azonosulunk egy csoporttal megosztjuk a tagokkal a csoport sikereit és kudarcait egyaránt - legalábbis Tajfel és Turner (1979) szerint - de ehhez fel is adjuk egyéni voltunkat. Leginkább ahhoz az érzéshez hasonlít, amikor nyer vagy veszít a kedvenc focicsapatunk vagy a kedvenc zenekarunk feloszlik. De a foci esetében különösen látványos a csoportos viselkedés működés közben, gondoljunk csak a különböző szurkolótáborok összecsapásaira. Itt igazából nem történik más, mint az általunk előnyben részesített in-group (a csoport tagjai) és az out-group (a csoporton kívül állók) konfliktusa, avagy "mindenki hülye, aki nem mi vagyunk". Tehát: egy jobb csoport tagjai vagyunk, és mivel azonosultunk a csoporttal, ezért önmagunkat is szebb fényben látjuk.

Az egész igazából azért vicces, mert ez a viselkedés bármilyen csoportra igaz (marketingesek vs. üzletkötők, duran-duranosok vs. depeche-mode-osok), még arra is, amit valójában csak kitaláltak. Tajfel még 1971-ben végzett egy kísérletet erre vonatkozóan: fogott pár tinédzsert és véletlenszerűen felosztotta őket csoportokra. Egyrészt még csak nem is közös érdeklődés alapján történt a felosztás, de érdekellentéteik sem voltak, másrészt pedig ezek az srácok nem találkoztak egymással, mert mindenkinek volt saját fakkja egy irodában, ahol dolgozhatott. Az eredmény így is az lett, hogy a fiúk inkább részesítették előnyben a saját, virtuális csoportjuk tagjait.

Az ilyen ellentétek feloldásának kulcsa lehet Sherif és kollégái 1961-es Rablóbarlang kísérlete, ahol a fiúkat két csoportra osztották - így nyilván kialakultak a megjósolható ellentétek. Ám ami érdekes, hogy amint egy közös célért kellett dolgozniuk a két csapat ismét összekovácsolódott és félretették az ellentéteiket.