A Layard-féle big 7, azaz a hét fő tényező, amely hozzájárul boldogságunkhoz, a kitüntetett első helyre sorolja a családot és az intim kapcsolatokat. Tavasz lévén a madarak és a méhecskék ez utóbbit részesítik előnyben, bár ránk, humánokra, ez egész évben vonatkozik. Álljék hát itt néhány tényező arra vonatkozóan, hogy mi alapján választunk párt:

Közelség és megszokottság. Sokkal nagyobb esélyünk van intim kapcsolatot kialakítani valakivel, ha fizikailag közel van. Hiába találunk valakit vonzónak, ha sohasem tudunk találkozni vagy beszélni vele. Egy irodában sokkal meghittebb emberi kapcsolatok alakulnak ki azok között, akik közel is dolgoznak egymáshoz, egy házban az azonos emeleten lakók között, egy iskolában pedig azok között, akik ugyanazokra az órákra járnak. Ahogy egyre többször találkozunk ezekkel az emberekkel, meg is szokjuk őket, és sokkal szimpatikusabbnak is találunk olyasvalakit, akivel már találkoztunk, szemben azzal, akivel még soha. Ugyanez az előnyben részesítés persze igaz lehet egy hangra, egy képre, egy kínai írásjelre, egy szóra, aminek nincs is jelentése - tehát egész összetett lehet az a tényezőhalmaz, ami alapján szimpatikusnak találunk valakit (ruha, haj, hang, színek).

Fizikai jellemzők. Az általános ideál kultúránként változó, hiszen az, hogy mit tartunk vonzónak többnyire társadalmilag konstruált, tehát sokkal inkább egy társadalmon belüli egyezményes rendszer része, mint ösztönös érdeklődés. Társadalmi konstrukció például az, amikor a lánygyermekek rózsaszín ruhát kapnak, a fiúk viszont kéket, pedig száz évvel ezelőtt ez pont fordítva volt: a fiúk kapták a kihívóbb, agresszívebb rózsaszínt, a lányok pedig a békés kék színt. Amíg a mezőn dolgozott a paraszt, addig az úri hölgyek óvták magukat a Nap fényétől, ám amint megjelentek a gyárak, a "mosdatlan tömegek" pedig kezdték elveszíteni a színűket, hirtelen sikk lett a napozás és a bőrrák lett a divat. Amikor a cukor hiánycikk volt, a fekete, rohadó fogak voltak a jólét, tehát az anyagi biztonság, tehát a vonzerő zálogai, s volt, aki tussal festette feketére a fogait, hogy úgy tűnjön, mintha jól menne.

Nehéz meghatározni egy egyezményes ideált, de ha Darwin evolúciós elméletét vesszük alapul, akkor az egészséget és a termékenységet tekinthetjük általánosan döntő tényezőnek.

Swaminak és Furnhamnek heteroszexuális férfi szempontból sikerült megvizsgálni a kérdést, és arra jutottak, hogy leginkább a derék-csípő arány lehet a kulcstényező. Az általuk összegyűjtött bizonyítékok alapján kultúrától függetlenül a 0.7-es arány a nyerő, tehát előnyben vannak azok, akinek a derékbőségük 70%-a a csípőjükének. A Milói Vénusztól Marilyn Monroe-ig állítólag ezt favorizálták a férfiak.

A testsúly már kultúra-függő. A gazdaságilag nehezebb helyzetben lévő országokban a bizonytalan élelemszerzési lehetőségek miatt a teltebb idomok a nyerők, míg a fejlett országokban ez a tényező nem feltétlenül játszik szerepet.

Természetesen egy hosszabb távú kapcsolat esetében az olyan belső értékek is szerepet játszanak, mint a humorérzék vagy az intelligencia, tehát a lista koránt sem teljes, sőt nem csak kultúránként, hanem személyenként is változik, hogy ki kit tart vonzónak.

Csíkszentmihályi Mihály a huszadik századvégi pozitív szemlélet zászlaját lobogtatva kutatott - többek közt - a boldogság-pszichológia terén, leghíresebb munkája pedig a flow élményhez kapcsolódik, azaz ahhoz az állapothoz, amely tökéletes elmerülést biztosít valamely tevékenységben és mint egy lebegve áramlunk benne, legyen az a munkánk vagy a hobbink.

Mint oly sok magyar, a háború után ő is Amerikában kötött ki, ott kezdte el pszichológiai tanulmányait, melyeket a Chicagói Egyetemen fejezett be. Időközben többször feltűnt neki, hogy sokan esnek "transzba" festészet, sakkozás, hegymászás, stb., tehát bármilyen gyakorlást és szakértelmet igénylő tevékenység közben, ez pedig annyira jó kutatási témának bizonyult, hogy végül globális projekt lett belőle.

Dióhéjban arra jutott, hogy kortól, nemtől, gazdasági helyzettől és társadalmi státusztól függetlenül bárki előidézhet egy olyan élményt, amelyben annyira elmerül, hogy megszűnik a külvilág és csak az élvezet és az extázis marad. A lényeg pofonegyszerű: Meg kell találnunk azt a tevékenységet, amely pont annyi kihívást biztosít, amennyi készségünk van hozzá. A recept már bonyolultabb.

A mellékelt ábra viszonylag egyszerűen mutatja be a Flow élményt körbevevő kapaszkodókat és akadályokat. A függőleges tengelyen a kihívások, a vízszintesen pedig a képességek mértéke növekszik meredeken, míg a középpont általános értéket képvisel. Flow élményt tehát legkönnyebben akkor tudok elérni, ha magas szintű kihívásokkal nézek szembe, ám ezek leküzdéséhez megfelelő készségtárral is rendelkeznem kell. Ha a kihívás mértéke túl magas, akkor többet haraptam, mint amennyit meg tudnék rágni, tehát kudarcra vagyok ítélve, ettől pedig a közérzetem is romlik. Ha pedig valamiben elég jó vagyok, de nincs előttem elég kihívás, akkor rommá fogom unni magam. Apátiába pedig akkor csúszok, amikor "nem tudom, de nem is érdekel".

A pihentető állapot arra jó, amikor valami érdekel, eljátszadozok vele, relaxálok, de ez könnyen csúszhat unalomba, emelni kell hát a kihívásokat, amíg nyeregben nem érzem magam (Control), onnan pedig már csak egy lépés a lebegés. Az "izgatott" állapotnak is fontos jelentősége van, ilyenkor még van rá esély, hogy le tudjak küzdeni egy akadályt, de kicsit nagy falat. Ez az állapot, amikor "szintet lépek": valami nagy kihívást küzdök le és ez a készségeimet is pozitív irányba befolyásolja, így tudok visszalépni a Flow-ba. Pontosan ezt az elvet használják ki a PC-s vagy Konzolos játékok és ebben rejlik a játékélmény nagy része is.

Igen ám, de ahhoz, hogy beléphessünk ebbe az állapotba kell legyen egy kitüntetett szerep, már csak abból is kiindulva, hogy a környezet meghatározza a viselkedést, így az élményt is (pl. Skinner munkássága; hasonlóan a digitális játékpiac is előszeretettel alkalmazza a Skinner-doboz mechanizmusát a játékok dizájnjában). Ilyen kitüntetett szerep az, amikor egy orvos felveszi a köpenyt és belép a rendelőbe/műtőbe, amikor a tanár a tábla elé áll, a kamionos pedig felveszi a sapkáját és a volán mögé ül vagy a DJ elfoglalja helyét a lemezjátszók mögött. Felveszik a szerepet és ők lesznek a királyok, mert tudják, hogy jól csinálják azt, amit csinálnak. (lásd még: egyenruhák).

Persze ahhoz, hogy tisztában legyek a képességeimmel visszajelzésre is szükségem van: egy vállveregetésre, hogy jól csinálom vagy csak látni egy készterméket, hogy elértem, csináltam valamit. És ahhoz, hogy legyen késztermék egy konkrét cél sem árt: a kamionos el akar jutni A-ból B-be, az orvos segíteni szeretne a betegen, az pedig, hogy ezért pénzt is kapnak már csak hab a tortán. A pénz egyébként bár fontos tényező, de Csíkszentmihályi szerint attól nem leszünk boldogabbak, hogy több pénzünk van, viszont az ront a kedvünkön, ha csökken a bankszámlánk egyenlege.

Már csak a hozzáállásunkon kell egy kicsit formálni, amit Csíkszentmihályi autotelikus személyiségnek nevez. Az auto azt jelenti, hogy "ön" a telos pedig annyit tesz, mint "cél", amely kifejezés arra utal, hogy a tevékenység "önmagában hordja jutalmát". A célt tehát nem kívül kell keresni, pusztán azért dolgozni, hogy több pénzem legyen önmagában eléggé lehangoló dolog - kivéve, ha befektetési bankárként dolgozom, bár ebben az esetben a pénz inkább csak a visszajelzés része munkafolyamatnak, a munkafolyamat nagy részét a sikerig vezető elemzés, hírszerzés és kufárkodás teszi ki, amihez pedig elkél némi érdeklődés és szakértelem.

Természetesen a flow élményt nem csak a munkában lehet elérni, hanem hobbikban és életstílusokban is. Ha lejárok gyúrni, akkor nőni fognak az izmaim és jobb lesz az állóképességem - feltéve, hogy ezt célként tűztem ki magam elé és teszek is ezért. Bár nem emlékszem rá, hogy Csíkszentmihályi ezt leírta volna, de az ilyen hosszabb távú céloknál érdemes folyamatosan dokumentálni az eredményeket: mennyit fogytam, mennyit nőtt a bicepszem mérete, fényképek, számok, naplók, és ha elvész a lendület vagy elbizonytalanodok, akkor ezek rögtön visszajelzést adnak és máris jobb a kedvem. De egy kevésbé aktuális példát tekintve a táncos-ivós ünnepek, de az aratódalok is arra voltak kitalálva, hogy növeljék a flow élményt, 150 évvel ezelőtt, amikor a javak termelése még nem volt egy ilyen lelketlen műfaj. Igazából az egész naptár arra volt kitalálva, hogy a munkát és az ünnepeket egyensúlyba hozza és a tradíciókkal együtt adjon egy cselekvési keretrendszert, mert akkor még voltak évszakok és a szezonális termékek is csak a szezonban voltak elérhetőek (már amikor tényleg volt termés és nem haltak éhen).

Ez így leírva mind szép volt, de létezik egy halom olyan tényező, ami bele tud köpni a flow-nkba, mint például az olyan külső események, mint egy személyes tragédia, egy válás vagy hirtelen jött nehéz anyagi helyzet, amelyek elterelik a figyelmet a boldogság lehetőségéről. Ez a féle entrópia elmúlhat, ha teszünk érte, de az már egy másik fejezet.

Ez pedig egy TED-es videó, amiben az öreg maga foglalja össze a tudást. Nem magyarul, de a jobb alsó sarokban ki lehet választani a magyar feliratot:

(A Gyereknevelés I. folytatása)

Ahogy Harlow megfigyelte, hogy a makákókölykök esetében fontos szerepet játszik a kötődés, úgy Mary Ainsworth is elkezdett ebben az irányban kutatni, de ő már embergyermekeket vett alapul.

Harlow azt figyelte meg, hogy - ha már egy egyszerű pelenkával is kötődést alakítanak ki a kismajmok, akkor - egy mesterséges szőranyával is lehetséges előidézni ugyanezt. A kísérlet abból állt, hogy a makákókölyköt egy új szobába helyezték, ami tele volt játékokkal. Az egyik variációban a szőranya nem volt jelen, ilyenkor az alanyok félelmükben összekuporodtak. A másik variációban - ugyanabban az új és érdekes szobában - már a szőranya jelenlétében a makákók sokkal bátrabban indultak felfedezőútra, játszani és csüngeni az új eszközökön. Az eredmény pedig azt sugallja, hogy, ha a kötődés tárgya jelen van, akkor azt a kölykök egy biztonságos bázisnak tekintik, ahová bármi baj esetén vissza lehet térni.

Mary Ainsworth viszont ugyanezt a kötődésre való hajlamot már konkrétan embereken próbálta megfigyelni. Ainsworthről egy érdekes tény, hogy sohasem volt gyereke, a hírek szerint azért, mert nem lehetett; ami talán meg is magyarázza, hogy miért töltött el annyi időt kisgyermekek megfigyelésével.

Ainsworth két évet élt Ugandában, ami jó terep volt a kultúrák közötti összehasonlítás szempontjából, hiszen ebbe a kulturális közegbe nem igazán tört be a tradicionális (rezignált) nyugati nevelési modell. Az első fontos megfigyelése az volt, hogy - Freud és Watson intelmeivel szemben - az anyák minél figyelmesebbek voltak és minél érzékenyebben reagáltak csecsemőik igényeire, azok annál kevesebbet sírtak, viszont sokkal magabiztosabbnak és bátrabbnak tűntek. Elsőre ellentmondásosnak tűnhet, hogy a kisbabák igényei minél inkább ki vannak elégítve, annál inkább hajlandóak önállósodni, ám ezt Harlow biztonságos bázissal kapcsolatos sejtései igazolják: sokkal bátrabban indul el valaki felfedezni, ha van egy biztos pont, amihez/akihez baj esetén visszatérhet.

Ainsworth végül bejárta a világot, Angliában, az Egyesült Államokban és Kanadában is dolgozott, sőt John Bowlbyval (szintén a kötődést és a kötődés minőségét kutató angol pszichológus) is dolgozott. Leghíresebb laboratóriumi kísérlete az Idegen Helyzet volt, amely az anya-gyermek kötődés minőségét osztályozta. Ennek leírását helyettem a Wikipedia sokkal jobban el tudja mondani:

Az 1970-es években Ainsworth kidolgozott egy eljárást, az úgynevezett Idegen helyzetet, hogy megfigyelje a kötődési kapcsolatokat a gondozó és a gyermek között. Az idegen helyzet eme eljárásában megfigyelik a játszó gyermeket 20 percen keresztül, amíg a gondozók és idegenek belépnek a szobába, illetve elhagyják azt, így újjáteremtve az ismerős és ismeretlen jelenlétének élményét, amely szituációval a legtöbb gyermek szembesül élete folyamán. A helyzetek eltérnek abban, hogy mennyire stresszesek, és a gyermek válaszait megfigyelik. A gyermek a következő helyzeteket éli meg:

1. A szülőt és a csecsemőt bevezetik a kísérleti szobába.
2. A szülő és a csecsemő egyedül vannak. A szülő nem csinál semmit, amíg a gyermek felfedezi a helyet.
3. Belép az idegen, párbeszédet folytat a szülővel, majd megközelíti a csecsemőt. A szülő elhagyja a szobát feltűnés nélkül.
4. Első szeparációs esemény: az idegen a viselkedését a csecsemőéhez igazítja.
5. Első újraegyesülési esemény: a szülő köszönti és vigasztalja a csecsemőt, majd újra kimegy.
6. Második szeparációs esemény: a csecsemő egyedül van.
7. A második szeparációs esemény folytatása: belép az idegen és viselkedését a csecsemőéhez igazítja.
8. Második újraegyesülési esemény: belép a szülő, köszönti a csecsemőt, felveszi őt; az idegen kimegy feltűnés nélkül.

A gyermek viselkedését négy szempont szerint figyelik meg:

1. A felfedezések mennyisége alapján (pl. játék az új játékokkal), amennyivel a gyermek foglalkozik mindvégig.
2. A gyermek reakciói a gondozója távozására.
3. Az idegen szorongás (amikor a baba egyedül van az idegennel).
4. A gyermek viselkedése a gondozóval való újraegyesüléskor.

A viselkedésük alapján a gyermekeket három csoportba sorolták, majd egy negyediket is adtak hozzá később. E csoportok mindegyike egy másfajta kötődési kapcsolatot tükröz a gondozóval.

A gyakorlatban pedig így néz ki:

 Ugyanaz a Wikipedia cikk pedig leírja az optimális eset végkimenetelét, azaz a biztonságos kötődést:

Egy gyermek, aki biztonságosan kötődik az anyjához, szabadon fogja felfedezni környezetét, ameddig az anya jelen van, le fogják kötni az idegenek, láthatóan mérges lesz, amikor az anya kifelé indul és boldog, amikor látja anyját visszatérni. Habár a gyermeket nem köti le az idegen, ha az anya nincs a szobában.

A biztonságosan kötődő gyermekek akkor a leginkább képesek arra, hogy felfedezzék környezetüket, amikor biztos alapon megvan a tudásuk a szükség idején való visszatérésről (más néven “normalizálás”, azaz “összehozás”). Amikor a segítségnyújtás adott, ez megerősíti a biztonságérzetet, továbbá az anya segítségnyújtását feltételezni hasznos, neveli a gyermeket, hogy hogyan kell megbirkózni a hasonló problémákkal a jövőben. Ezért a biztonságos kötődés a legadaptívabb kötődési módnak tekinthető. Egyes pszichológus kutatók szerint egy gyermek biztonságosan kötődővé válik, amikor az anya elérhető és képes a gyermek igényeit kielégíteni érzékeny és megfelelő módon. Mások rámutattak arra, hogy más tényezői is vannak a gyermeki kötődésnek, és hogy a szülő viselkedését viszontbefolyásolhatja a gyermek viselkedése.

Ez persze mind csak elmélet, szerte a Világban számos különböző norma létezik, hiszen míg a németek már nagyon korán önállóságra nevelik a gyereküket, az ottani hozzáállás szerint nevelt totyogók máshogy reagálnak az idegenekre, mint az ainsowrthi ideál. A japán szülők pedig sokkal óvóbb, féltőbb hozzáállásukkal nem hogy nem hagynák egyedül a gyereküket, de egyből fel is kapják őket, amint látják, hogy veszélyben a gyerek komfortérzete (így velük a kísérletet igazán végig sem lehet vinni).

A konklúzió tehát az, hogy a szeretetteljes, meleg-puha környezet és az elsődleges gondozó szerepe, mint biztonságos bázis együttesen javítják a gyermek későbbi önbizalmát és magabiztosságát.

A pszichológia hajnalán, Freud és Watson idejében egész más nézetek uralkodtak a gyereknevelés tekintetében, mint ma. Igazából a gyereket egy passzív és üres valaminek tartották - mint egy üres papírlapot, amire ráírunk ezt-azt és ezzel gyarapszik a tartalma. Az 1950-es években viszont egyesek már elkezdték sejteni, hogy ez így nem teljesen fedi a valóságot, és igenis léteznek velünk született tulajdonságok, és hogy a humánok már egész korán elkezdenek kommunikálni, még ha nem is szavakkal vagy dalban mondják el.

Sigmund Freudról, a szivarozó, szakállas osztrák öregúrról már nagyjából mindenki hallott, hiszen temérdek elméletet halmozott fel a tudatalattiról, a pszichoszexuális fejlődésről és a frusztrációkról - hogy csak párat említsek.

John B. Watson nem lett annyira híres, pedig ezzel a vezetéknévvel bármelyik Sherlock Holmes rajongó a kegyeibe fogadta volna. Watson is pszichológus volt, de ő inkább a viselkedést kutatta (behaviorizmus) és leginkább a marketing területén futott be nagy karriert. Többek közt ő találta ki, hogy a kasszánál helyezzék el a cukorkákat-csokikákat, a kedves impulzusvásárlók kísértésének érdekében. De ő "találta fel a testszagot" is, mint marketingeszközt a dezodorok népszerűsítésének érdekében.

Amiben pedig Freud és Watson egyetértett az volt, hogy ne puszilgasd a gyerekedet, nem kell ölelgetni sem, mert csak elrontod. Szerintük egyébként is annyi érzés szorul a gyerekedbe, mint egy páfrányba, szóval teljesen fölösleges a szeretetünkkel ostromolni, hiszen csak azért szeret minket, mert adunk neki enni-inni, betakarjuk - tehát ellátjuk az alapvető szükségleteit.

Ez mai szemmel hatalmas hülyeségnek tűnik, de akkoriban még nem volt olyan, aki az ellenkezőjéről győzhette volna meg őket, hiszen nem akadt bizonyíték.

Harry Harlow egyike volt azoknak, akik azt kutatták, hogy a szeretet velünk született tulajdonság-e vagy csak érdekből alakul ki. Mivel a kísérletekhez emberi csecsemőket meglehetősen etikátlan lett volna elzárva tartani, ezért ő inkább rhesusmakákókkal kísérletezett (szintén etikátlanul, de akkoriban efelett még szemet hunytak). Ez a makákófajta pedig azért is esett készre, mert egyrészt viszonylag könnyű tartani, másrészt pedig 94%-ban egyezik a DNS-ük az emberével, így könnyebb humánokra levetíteni a következtetéseket, mint papagájok, giliszták vagy karalábék esetében.

Észrevette például, hogy a ketrecbe zárt makákókölykök ragaszkodnak a pelenkájukhoz. Fel is merült benne a kérdés, hogy ez miért lehet így; megalkotta hát a híres szőranya/drótanya kísérleteket, amely az érintés biztonságára vonatkozó elméletet tesztelte, azaz, hogy eredendően vonzódunk-e puha és meleg dolgokhoz.

És most a Wikipediáról fogok lopni:

"A következő kísérletben Harlow megvizsgálta, hogy vajon egy drótanyát, vagy egy kendővel borított anya-figurát (szőranyát) részesítenek a kölykök előnyben. Ehhez a kísérlethez a kölyköket kétféleképpen osztotta be az anyákhoz: az egyik helyzetben a drótanya tartott egy táplálékot tartalmazó cumisüveget, és a szőranya nem tartott semmit; a másik helyzetben a szőranyánál volt a cumisüveg, és a drótanya nem tartott semmit.
A makákókölykök túlnyomórészt a szőranyán töltötték az idejüket, még akkor is, amikor a drótanyánál volt a táplálék: ebben az esetben a kölykök csak a táplálkozás idejére mentek át a drótanyához. Harlow következtetése szerint az anya-gyermek kapcsolat messze túlmutat a táplálás kérdéskörén, és az “érintés biztonsága” az, ami az embergyermekek és a majomkölykök pszichológiai fejlődésében és lelki egészsége szempontjából a leglényegesebb. Ez a kutatás adott erőteljes, empirikus támogatást Bowlby a szeretet fontosságáról és az anya-gyermek interakciójával kapcsolatos kijelentéseinek. Több egymást követő kísérlet bizonyította, hogy a kölykök a szőranyát használták bázisként a környezetük felfedezéséhez, a kényelem és jóllét érzését biztosította nekik, és új, akár fenyegető helyzetekben itt kerestek védelmet."

A lényeg az, hogy ha hihetünk a nálunk valamivel kevésbé tudatos makákóknak, akkor a gyerekeknek nem elég csak napfényt, élelmet és ivóvizet biztosítani, hiszen igénylik a puha és meleg környezetet.

És létezik erre még számos bizonyíték, feltárom majd azokat is. Stay tuned.

Hogy azért a pszichológia se maradjon le a digitális technológia és a megvalósuló sci-fi sémák frontvonaláról, az erős informatikai háttérrel bíró UWE (Nyugat-Anlgliai Egyetem, szóval ismét csak brit kutatók, ki más) egy kis csapata fejlesztette ki SAM-et. SAM (Self-help Anxiety Management) egy önsegítésre alapuló szorongáskezelő alkalmazás, tehát amikor valamilyen félelemmel kell szembenéznünk, depressziósak vagyunk vagy csak kényelmetlenül érezzük magunkat, akkor elő lehet kotorni a telefonunkból, ő pedig stratégiákat ajánl, annak érdekében, hogy ismét helyre álljon a belső rend - vagy legalábbis jobb legyen kicsit.

SAM többféle szorongás-menedzselő stratégiát is nyújt, például lehetővé teszi, hogy nyomon kövessük és rögzítsük pillanatnyi állapotunkat, amelyeket rögzítve végül ábrákban elemezhetünk, mintákat is keresve a saját viselkedésünkben. De nem csak hosszú távú módszereket alkalmazhatunk, hanem akad benne pár eszköz, amiket csak előkapunk és már relaxálhatunk is, így, pikk-pakk, szorongás monnyon le. Az eszközökből pedig eszköztárat is lehet építeni, az alapján, hogy kinek mi nyújt hatékonyabb, személyre szabottabb segítséget.

Phil Topham, a SAM fejlesztésben részt vevő pszichoterapeuta az alábbi videóban többek közt elmondja, hogy az appot alapvetően a diák társadalomban előforduló magas szorongási arány ihlette. Később dióhéjban a szorongásról is beszél, amely, mint a személyes fizikai biztonságunk fenntartásáért felelős ösztön játszik fontos evolúciós szerepet, ám a modern társadalomban ez a fizikai biztonságérzet átlényegült inkább mentálissá, meg ilyenek. Továbbá elmondja, hogy a fejlesztés során a személyes terápiák és az önsegítő stratégiák szerkezetét próbálták meg modellezni, majd bemutatja a különböző modulokat és beszél az alkalmazás sikeréről is (jelenleg több, mint 100.000 letöltés).

De nem a SAM az egyetlen "Nyugalom kicsi könyve" a mobilalkalmazások piacán, hanem ott van például a Calm, amely sokkal audiovizuálisabban próbál meg lenyugtatni, vagy a Headspace, amely inkább a jelenlét-meditációs vonalat erősíti. Ezeket a kedves skót hölgy mutatja be nekünk:

Sokan összekeverik a pozitív pszichológiát vagy egyáltalán a pozitív gondolkodásmódot azzal, ha valaki egyszerűen csak vakon megtagadja a negatív impulzusokat, ingereket, élményeket satöbbit. Sajnos gyakran találkozunk ezzel a tagadó jellegű stratégiával akár egy jóindulatúnak tűnő munkahelyi tréning keretei közt is. Nem véletlen, hogy aki kettőnél több agysejttel rendelkezik, az általában falra mászik az ilyenektől.

Figyeljenek, mert csak egyszer mondom el: a pozitív pszichológia azzal foglalkozik, hogy mi az, ami működik, szemben azzal, hogy mi az, ami rosszul működik. Valóban: főleg a boldogság kutatásában van ennek szerepe, de nem arról szól, hogy egyszerűen "kikapcsolják" a rossznak tekintett gondolatokat, hanem megfigyelik, hogy az, aki tényleg boldog (nem pedig csak úgy tesz), ő mit csinál jól (szóval sportol, jól választott karriert, egészségesen táplálkozik, stb.). Ha pedig a pszichológusok megfigyelnek, egy ilyen faktort, akkor letesztelik, mint Davidson a meditáció hatásait, és lehet is beépíteni a kezelésbe!

Ez ugyebár valamennyire szembemegy azzal a szemlélettel, amikor magát a betegséget elemzik, hogy mitől alakul ki valamilyen mentális megbetegedés, ami szintén hasznos hozzáállás olyan szempontból, hogy megtalálják a külső faktorokat és azokat előzzék meg vagy kezeljék. (De ezt ettől függetlenül nem hívják "negatív pszichológiának".) Ilyenek például az antiszociális viselkedésmódot kutató tanulmányok, amelyek egy része például az elsődleges gondozó (általában az anya) és a gyermek kötődését hozzák a bűnözői hajlamot összefüggésbe (mint például Bowlby).

Catherine Genovese-t munkából hazaérve a saját kapualjában késelték halálra 1964-ben, New Yorkban. Bár maga a késelés több, mint fél órán keresztül tartott és egy egész szomszédság (38 ember) nézte és hallgatta végig, nem csak, hogy nem sietett senki a segítségére, de még a rendőrséget sem hívták ki. Amikor a mentők végül megérkeztek, már csak a halál beálltát tudták megállapítani. Akkoriban a gyilkosságok olyan gyakoriak voltak, hogy a sajtó már nem is nagyon foglalkozott a témával, ám ezt az esetet mégis felkapták a társadalom elhidegüléséről festett borzalmas képre hivatkozva.

1993-ban James Bulger, 3 éves kisfiút, egy Liverpool környéki bevásárlóközpontból rabolta el két tízéves fiú, Jon Venables és Robert Thompson. Bár a kisfiút két órán keresztül vonszolták és rugdosták át a városon, hogy végül egy elhagyatott vasúti szakaszon megöljék, a 38 szemtanú (a szám véletlen egybeesés), akikkel szembejöttek mégsem tett semmit. A sajtó ismét a társadalom hanyatlásáról cikkezett, megbélyegezve a "liverpooli 38-akat".

Azt, hogy miért történik az, hogy az emberek néha segítenek, néha pedig nem Bibb Latané és John Darley kezdték el vizsgálni a Genovese ügy után nem sokkal. Arra jutottak, hogy a tanúkat valójában felzaklatta az eset és igenis aggódtak Genovese testi épségéért, ki kellett hát deríteni, hogy miért nem tettek érte semmit.

Darley és Latané (1970) laboratóriumi kísérletet terveztek annak feltárására, hogy az emberek hogyan reagálnak a vészhelyzetre különböző szituációkban. A kísérletnek elég sok variánsa volt, ám az esetekkel kapcsolatban három fontos eredményt érdemes felmutatni. Az első variációban egy gyanútlan résztvevővel kamu piackutatási kérdőívet töltet ki egy hölgy. A hölgy ezután átmegy a szomszéd irodába, papírokat rendezget, kihallatszik, ahogy felmászik egy székre, hogy levegyen egy könyvet, amelyet hatalmas puffanás és jajgatás követ. (Hogy a kísérlet minél reprodukálhatóbb és biztonságosabb legyen a zajok mind felvételről mentek). A kutatók azt találták, hogy a kísérletben résztvevők 70%-a sietett a nő a segítségére.

A második variációban már két gyanútlan tesztíró vett részt, a segítségnyújtási arány pedig 40%-ra csökkent. Ennél már csak annak a változatnak az eredménye volt meghökkentőbb, amelyikben egy gyanútlan résztvevő mellet egy beépített ember is írta az ál-piackutatási kérdőívet, ám őt arra utasították a kísérlet vezetői, hogy a baleset robajának ellenére ne tegyen semmit. A segítségnyújtási arány ebben az esetben 7%-os mélységre esett vissza.

Tehát megfigyelhető, hogy bár az emberek többsége alapvetően segítőkész, minél többen ácsorgunk egy vészhelyzet előtt, annál kevésbé mutatunk hajlandóságot a segítségnyújtásra, így sajnos minden egyes bámészkodó újabb és újabb szöget ütött James Bulger és Catherine Genovese koporsójába. Az ő áldozatuk mutatta meg az emberiség számára, hogy viszonylag apró erőfeszítések árán is lehet mindennapi hősökként életet menteni.

Tartozni valahova alapvetően jó dolog: boldogabbak leszünk tőle, hiszen hasonszőrű emberekkel oszthatjuk meg örömünket-bánatunkat, emellett ad egyfajta státusz- és identitástudatot, illetve jót tesz az önbecsülésünknek. Amint azonosulunk egy csoporttal megosztjuk a tagokkal a csoport sikereit és kudarcait egyaránt - legalábbis Tajfel és Turner (1979) szerint - de ehhez fel is adjuk egyéni voltunkat. Leginkább ahhoz az érzéshez hasonlít, amikor nyer vagy veszít a kedvenc focicsapatunk vagy a kedvenc zenekarunk feloszlik. De a foci esetében különösen látványos a csoportos viselkedés működés közben, gondoljunk csak a különböző szurkolótáborok összecsapásaira. Itt igazából nem történik más, mint az általunk előnyben részesített in-group (a csoport tagjai) és az out-group (a csoporton kívül állók) konfliktusa, avagy "mindenki hülye, aki nem mi vagyunk". Tehát: egy jobb csoport tagjai vagyunk, és mivel azonosultunk a csoporttal, ezért önmagunkat is szebb fényben látjuk.

Az egész igazából azért vicces, mert ez a viselkedés bármilyen csoportra igaz (marketingesek vs. üzletkötők, duran-duranosok vs. depeche-mode-osok), még arra is, amit valójában csak kitaláltak. Tajfel még 1971-ben végzett egy kísérletet erre vonatkozóan: fogott pár tinédzsert és véletlenszerűen felosztotta őket csoportokra. Egyrészt még csak nem is közös érdeklődés alapján történt a felosztás, de érdekellentéteik sem voltak, másrészt pedig ezek az srácok nem találkoztak egymással, mert mindenkinek volt saját fakkja egy irodában, ahol dolgozhatott. Az eredmény így is az lett, hogy a fiúk inkább részesítették előnyben a saját, virtuális csoportjuk tagjait.

Az ilyen ellentétek feloldásának kulcsa lehet Sherif és kollégái 1961-es Rablóbarlang kísérlete, ahol a fiúkat két csoportra osztották - így nyilván kialakultak a megjósolható ellentétek. Ám ami érdekes, hogy amint egy közös célért kellett dolgozniuk a két csapat ismét összekovácsolódott és félretették az ellentéteiket.

Csomókban hullik a haja? A perem alatt kórokozók tanyáznak? Megetted az összes csokit, de még mindig rossz a kedved? Van megoldás! (Egy csésze. Langyos. Sertészsír.) (Nem.)

Mondjuk sportolj; az segít felszabadítani az endorfinokat! A sportoknak egyébként is van egy célkitűzés jellege, a célok elérése pedig bekapcsolja a jutalmazó mechanizmusokat. Kezdetben persze csak kis célokért szabad elindulni, mint például, hogy futsz egy kört a park körül. Másnap pedig kettőt. Megmászol egy falat félig. Utána teljesen. Az a lényeg, hogy elérhető cél legyen, amit nem vállalsz túl. Mondjuk ezzel kapcsolatban majd inkább a Flowról szóló fejezetben írok bővebben.

Megetted a csokit, de még mindig nem izgat a világ? Nincs az az isten, hogy kimozdulj? Meditálj, ahhoz nem is kell! Davidson 2000-ben azt figyelte meg, hogy ha boldogok vagyunk, akkor az agyunk bal agyféltekéjének elülső része aktívabb és vice versa: akiknek aktívabb a bal agyféltekéjük azok boldogabbnak mondják magukat. Társult is gyorsan John Kabat-Zinnel, aki a mindfulness (jelentudatosság) mozgalom propagálója. 2003-ban ők ketten meg is állapították, hogy a mindfulness meditációval át lehet terelni az agyi aktivitást a bal agyféltekére, ami nemcsak boldogabb érzetet kelt, hanem az immunrendszerünkre is kihat. A dolog pontos miértjét egyelőre nem sikerült kideríteni, de az eddigi eredmények is tudományosan alátámasztottnak minősülnek laboratóriumi kutatásokkal, kontrollcsoporttal, tokkal-vonóval. Magyarországon Domján László adott ki Jelenlét meditációs hanganyagot, eléggé idegesítő hangja van, de azok se mennek sokra, akik tudnak angolul, mert Kabat-Zinn sem épp egy selymes bariton. A legjobb taktika az, ha inkább megtanulod.

Meditáltál? Jobb egy kicsit? Hívd fel anyukádat, nagymamádat, haverodat, bárkit. Ha találkoztok az még jobb, a lényeg egy hosszabb beszélgetés. Ha lehet, akkor minden nap.

A boldogság tanulható - ezt az elvet vetették be, amikor fogták Anglia egyik legnyomorultabb kisvárosát, Slought, és úgy döntöttek, hogy jobbá teszik az ott lakók életminőségét. Erről a BBC forgatott is egy dokumentum-film sorozatot "Making Slough Happy" címmel. A recept a következő volt:

Az agy:
- Az egyszerű szénhidrátok (cukros dolgok) helyett egyél inkább friss ételeket, így hatékonyabban szabadul fel a szerotonin.
- Segítsd elő az agy oxigénáramlását: mozogj!

Gondolatok:
- Gondolkodj pozitívan: minden nap végén gondolj vissza három olyan dologra, ami jól sikerült.
- Meditálj naponta tíz percet.

Kapcsolatok:
- Beszélgess legalább egy barátoddal és beszélgess vele hosszan, megszakítás nélkül. Lehetőleg személyesen.
- Mutasd ki a háládat valaki olyannak, akinek még nem mondtál megfelelő köszönetet valamiért.

Munka (fizetett vagy fizetetlen):
- Gondolj egy olyan dologra, amit jól csináltál és szeretted is csinálni. Gondolj arra az erősségedre, amit bevetettél munkavégzés közben. (Pl. a te kreativitásodat vette igénybe valaminek a megoldása, vagy különösen türelmes voltál valakivel). Próbáld meg az erősségeidet másképpen is felhasználni a mindennapi munkád során.