(A Gyereknevelés I. folytatása)

Ahogy Harlow megfigyelte, hogy a makákókölykök esetében fontos szerepet játszik a kötődés, úgy Mary Ainsworth is elkezdett ebben az irányban kutatni, de ő már embergyermekeket vett alapul.

Harlow azt figyelte meg, hogy - ha már egy egyszerű pelenkával is kötődést alakítanak ki a kismajmok, akkor - egy mesterséges szőranyával is lehetséges előidézni ugyanezt. A kísérlet abból állt, hogy a makákókölyköt egy új szobába helyezték, ami tele volt játékokkal. Az egyik variációban a szőranya nem volt jelen, ilyenkor az alanyok félelmükben összekuporodtak. A másik variációban - ugyanabban az új és érdekes szobában - már a szőranya jelenlétében a makákók sokkal bátrabban indultak felfedezőútra, játszani és csüngeni az új eszközökön. Az eredmény pedig azt sugallja, hogy, ha a kötődés tárgya jelen van, akkor azt a kölykök egy biztonságos bázisnak tekintik, ahová bármi baj esetén vissza lehet térni.

Mary Ainsworth viszont ugyanezt a kötődésre való hajlamot már konkrétan embereken próbálta megfigyelni. Ainsworthről egy érdekes tény, hogy sohasem volt gyereke, a hírek szerint azért, mert nem lehetett; ami talán meg is magyarázza, hogy miért töltött el annyi időt kisgyermekek megfigyelésével.

Ainsworth két évet élt Ugandában, ami jó terep volt a kultúrák közötti összehasonlítás szempontjából, hiszen ebbe a kulturális közegbe nem igazán tört be a tradicionális (rezignált) nyugati nevelési modell. Az első fontos megfigyelése az volt, hogy - Freud és Watson intelmeivel szemben - az anyák minél figyelmesebbek voltak és minél érzékenyebben reagáltak csecsemőik igényeire, azok annál kevesebbet sírtak, viszont sokkal magabiztosabbnak és bátrabbnak tűntek. Elsőre ellentmondásosnak tűnhet, hogy a kisbabák igényei minél inkább ki vannak elégítve, annál inkább hajlandóak önállósodni, ám ezt Harlow biztonságos bázissal kapcsolatos sejtései igazolják: sokkal bátrabban indul el valaki felfedezni, ha van egy biztos pont, amihez/akihez baj esetén visszatérhet.

Ainsworth végül bejárta a világot, Angliában, az Egyesült Államokban és Kanadában is dolgozott, sőt John Bowlbyval (szintén a kötődést és a kötődés minőségét kutató angol pszichológus) is dolgozott. Leghíresebb laboratóriumi kísérlete az Idegen Helyzet volt, amely az anya-gyermek kötődés minőségét osztályozta. Ennek leírását helyettem a Wikipedia sokkal jobban el tudja mondani:

Az 1970-es években Ainsworth kidolgozott egy eljárást, az úgynevezett Idegen helyzetet, hogy megfigyelje a kötődési kapcsolatokat a gondozó és a gyermek között. Az idegen helyzet eme eljárásában megfigyelik a játszó gyermeket 20 percen keresztül, amíg a gondozók és idegenek belépnek a szobába, illetve elhagyják azt, így újjáteremtve az ismerős és ismeretlen jelenlétének élményét, amely szituációval a legtöbb gyermek szembesül élete folyamán. A helyzetek eltérnek abban, hogy mennyire stresszesek, és a gyermek válaszait megfigyelik. A gyermek a következő helyzeteket éli meg:

1. A szülőt és a csecsemőt bevezetik a kísérleti szobába.
2. A szülő és a csecsemő egyedül vannak. A szülő nem csinál semmit, amíg a gyermek felfedezi a helyet.
3. Belép az idegen, párbeszédet folytat a szülővel, majd megközelíti a csecsemőt. A szülő elhagyja a szobát feltűnés nélkül.
4. Első szeparációs esemény: az idegen a viselkedését a csecsemőéhez igazítja.
5. Első újraegyesülési esemény: a szülő köszönti és vigasztalja a csecsemőt, majd újra kimegy.
6. Második szeparációs esemény: a csecsemő egyedül van.
7. A második szeparációs esemény folytatása: belép az idegen és viselkedését a csecsemőéhez igazítja.
8. Második újraegyesülési esemény: belép a szülő, köszönti a csecsemőt, felveszi őt; az idegen kimegy feltűnés nélkül.

A gyermek viselkedését négy szempont szerint figyelik meg:

1. A felfedezések mennyisége alapján (pl. játék az új játékokkal), amennyivel a gyermek foglalkozik mindvégig.
2. A gyermek reakciói a gondozója távozására.
3. Az idegen szorongás (amikor a baba egyedül van az idegennel).
4. A gyermek viselkedése a gondozóval való újraegyesüléskor.

A viselkedésük alapján a gyermekeket három csoportba sorolták, majd egy negyediket is adtak hozzá később. E csoportok mindegyike egy másfajta kötődési kapcsolatot tükröz a gondozóval.

A gyakorlatban pedig így néz ki:

 Ugyanaz a Wikipedia cikk pedig leírja az optimális eset végkimenetelét, azaz a biztonságos kötődést:

Egy gyermek, aki biztonságosan kötődik az anyjához, szabadon fogja felfedezni környezetét, ameddig az anya jelen van, le fogják kötni az idegenek, láthatóan mérges lesz, amikor az anya kifelé indul és boldog, amikor látja anyját visszatérni. Habár a gyermeket nem köti le az idegen, ha az anya nincs a szobában.

A biztonságosan kötődő gyermekek akkor a leginkább képesek arra, hogy felfedezzék környezetüket, amikor biztos alapon megvan a tudásuk a szükség idején való visszatérésről (más néven “normalizálás”, azaz “összehozás”). Amikor a segítségnyújtás adott, ez megerősíti a biztonságérzetet, továbbá az anya segítségnyújtását feltételezni hasznos, neveli a gyermeket, hogy hogyan kell megbirkózni a hasonló problémákkal a jövőben. Ezért a biztonságos kötődés a legadaptívabb kötődési módnak tekinthető. Egyes pszichológus kutatók szerint egy gyermek biztonságosan kötődővé válik, amikor az anya elérhető és képes a gyermek igényeit kielégíteni érzékeny és megfelelő módon. Mások rámutattak arra, hogy más tényezői is vannak a gyermeki kötődésnek, és hogy a szülő viselkedését viszontbefolyásolhatja a gyermek viselkedése.

Ez persze mind csak elmélet, szerte a Világban számos különböző norma létezik, hiszen míg a németek már nagyon korán önállóságra nevelik a gyereküket, az ottani hozzáállás szerint nevelt totyogók máshogy reagálnak az idegenekre, mint az ainsowrthi ideál. A japán szülők pedig sokkal óvóbb, féltőbb hozzáállásukkal nem hogy nem hagynák egyedül a gyereküket, de egyből fel is kapják őket, amint látják, hogy veszélyben a gyerek komfortérzete (így velük a kísérletet igazán végig sem lehet vinni).

A konklúzió tehát az, hogy a szeretetteljes, meleg-puha környezet és az elsődleges gondozó szerepe, mint biztonságos bázis együttesen javítják a gyermek későbbi önbizalmát és magabiztosságát.